Makkai Ádám
A meditációs tudat-irodalom születése a haldokló regény szelleméből
Megtisztelő felhívásnak teszek eleget, mikor megkísérlem elmondani eddigi életem tapasztalatait a műfajok váltakozó egymásbaolvadásáról, haláláról, majd phoenix-madár szerű feltámádasáról, úgyis mint 1956 óta Amerikában élő magyar anyanyelvű író, és angolul működő nyelvész és műfordító.
Elmefuttatásom címét Friedrich R. Nitezschétől (1844-1900) veszem kölcsön: Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik “A tragédia születése a zene szellemőből” című, gyakran idézett műve, mely “A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus” (fordította Fülep L. 1910) címen jelent meg először magyarul, szembállítja az orgiasztikus “dionüszoszi” alkatot a letisztultabb, racionálisabb “apollói” alkattal. Sok hasonló többé-kevésbé közhelyszerűvé kopott szembeállítás született azóta, mint például a “homo moralis”, ennek egyik példája Petőfi és Ady, vagyis a politikailag elkötelezett író vagy költő, és a” homo aestheticus” , melynek példája Kosztolányi, aki a két típus megfogalmazója is volt. A magyar irodalomban mind máig kísértő” népi-urbánus” ellentétet Németh Lászlótól szokás eredeztetni; kérdéses és vitatható, hogy joggal-e vagy félreértés miatt. Ha erőltetni kívánnánk egy megkéredőjelezhető analógiát, melyet tudományos precízitással amúgy sem lehet bizonyítani, fel lehetne állítani egy kísérleti aránypárt, mely valahogy így festene:
Dionüszoszi alkat: népiség: homo moralis
Apollói alkat: urbánusság: homo aestheticus.
Félreértésekről szólván megjegyezném, hogy talán senkit soha sem sajátítottak ki szélsőségesebben, mint Nietzschét, főleg a náci propaganda céljaira. Nietzsche Johann Sebastian Bach zenéjében vélte felfedezni az “apollói alkat” újjászületését a zenében, míg a” dionüszoszi alkatot” Richard Wagner operáinak vágyzenéjében vélte fellelni.
Jelenlegi ankétunk és Jókai Anna regényírói fejlődése szempontjából ez volna a Nietzsche-i tanulság: egyes műfajok elhalhatnak és mások keletkezésének adhatnak tápot. Fogadjuk el ezt mint az első tézist, melyet egy másik német szomszéd gondolataival kell szintézisbe hoznunk. Friedrich Engelsről, a szélsőbaloldali ideológusról van szó, aki M. Harkness-hez írt levelében védelmébe vette Honoré de Balzac francia realista regényírót elmondván róla, hogy noha mindig a bukásra ítélt nemességgel szimpatizált, republikánus ellenfeleit ő írta meg a legreálisabban olyannyira, hogy Balzacot olvasni többet ér, mint a korszak szaktörténészeit tanulmányozni. Vagyis a jó író egyszersmind történész is, akár melyik politikai oldalon dobog is a szíve.
Nos, Jókai Annára mind a Nietzschei, mint az Engelsi megállapítás érvényes. Költőként kezdte pályafutását. Ma is emlékszem egyes soraira, melyeket 1954-ben mondott el a Hungária (ma New York) kávéházban. Neo-realista regényíró lett, aki azonban stílusában sikeresen elszakadt az elbeszélő próza múltidejű kijelentő mondataitól, mint általában a modern magyar regény művelői. Jókai Annánál nem elképzelhető egy olyan mondat, mint teszem azt “Márió lassan kinyitotta az ajtót, majd szomorúan leülve az asztalhoz Mária felé fordulva így szólt” – pedig valamikor ez volt a “realista” ábrázolás. Ehelyett a szereplők nevei tűnnek fel a Ne Féljetek-ben, majd elkezdenek beszélni, s mintegy a maguk szemszögéből mondják el egyrészt az eseményeket, másrészt azt, ami a lelküket nyomja. Ezzel Jókai Anna a napló, a belső monológ, és a szélesvásznú filmre átvihető színpadi utasítás hármas egységében dolgozik, amit sok helyen kiegészítenek a lírai fűtöttségű, költői inspiráltságú részek és látomások. A Napok, mely jóval korábban keletkezett, főhősét első szám egyes személyben beszélteti, de itt sem ütközünk már az elbeszélő próza fásult kijelentő mondataiba, hanem valaki egyszer csak megszólal, tehát az olvasó megint csak színházban vagy moziban találja magát. Megvan tehát a műfajváltások sorozata, Phoenix-madár szerű időnkénti újjáéledése.
Mind a Napok, mind a Ne féljetek ugyanakkor realista történelmi regény a javából – mindkét regény az érintett korszakok rekonstruálásához ad pótolhatatlanul hiteles adalékokat. Röviden: Balzac-i teljesítmény.
***
A következőkben arra keresnék választ, hogy honnan és mikortól eredeztethetnők a “családregény” szűkebb értelemben vett fogalmát (Thomas Mann A Buddenbrook ház) s hogy ez a” szűkebb értelem” hogyan terjeszthető ki a nemzetre mint családra, s azon túl is, az emberi nemzetségre, mint egyazon plánétán élő nagycsaládra.
Ha a családregény létrejöttét a polgári osztály létrejöttével kívánnánk szinkronba hozni, érdemes volna megemlíteni J. Wickram 1556-ban megjelent Von guten and bösen Nachbarn “Jó és gonosz szomszédokról” című művét, majd az angol Richardsonon keresztül elmehetünk a francia naturalista Élmile Zoláig, aki az öröklési determináltságban látta egy-egy család életmenetét. Roger Martin du Gard A Thibault család című művét kötelező olvasmányként tanították egykor minden egyetemen, s ezt a folyamatot, mint az” imperializmus korának erkölcsi ábrázolását” tetőzte be Thomass Mann a Buddenrook házzal. Újabbkori angol családregény John Ghalsworthy Forsyte Saga-ja, de ide sorolhatnók Maxim Gorkij Artanovok című művét is.
Jóllehet nem szokás “családregénynek” tekinteni a Karamazov testvérek-et, mégis azt kell gondolnom, hogy Dosztojevszkij is” családban” gondolkozott. Ez nála az egész orosz nemzetre kiterjed. S vajon nem így volt e magyar regény hőskorában? Mert mi más Móricz Zsigmond Erdély trilógiája (Tüdérkert, 1922, A Nagy fejedelem, A Nap árnyéka 1935) mint egy “kiterjedt családregény”? De visszamehetnénk az 1814-től 1875-ig élt, manapság ritkán olvasott és szinte elfelejtett Kemény Zsigmondig, aki A két Wesselényi (1851) és Az özvegy és leánya című regényeiben (1855) szintén egyféle” családregényeket” írt. Mit gondoljunk ezek kapcsán Jókai Mórról, aki az Egy magyar nábob (1853), A Kárpáthy Zoltán (1854), és A kőszívű ember fiai (1869) című regényeiben családok sorsát ábrázolta a maga ma már naivnak tűnő, romantikus módján? Makkai Sándor Ördögszekér című, tizenhét kiadást megért regénye Báthory Gábor és Báthory Anna testvérszerelméről, vajon nem egyszerre családregény és történelmi regény? Hol van a határ a “család”, a “nemzet” és az “emberiség” regényesített cselekményekbe vetített fogalmai között? A Victor Hugo hatását mutató Eötvös József (1813-1871) tán nem család-egységek körülírását célozta volna meg a Falu jegyzőjé-ben (1845) és a Nővérek-ben (1857)? Az idősebb Alexandre Dumas (1802-1870) Három testőr-e egyféle humoros hadfiak hím-kötelékbe verődött” családregénye” – természetesen csak ha tetszik – A Monte Christo grófja úgyszintén” családregény” ha akarom, s ha nem, kalandregény a több generációra kiterjesztett bosszúról.
De ugorjunk vissza a XX. századba: Márai Sándor A Garren család története (1947-1948) még disszidálása előtt Magyarországon kiadott műve címében hordja jellegét. Az Egy polgár vallomásai (1934) és a Válás Budán (1935) rendszerint Thomas Mann-i ihletésű” családregényeknek” minősülnek. Ezekkel szemben Zilahy Lajosnak A Dukayak” The Dukays” című műve már csak Amerikában jelenhetett meg. Az Írországban élő Kabdebó Tamás Duna trilógiája (Árapály, Pezsdülés, Forrás) is családregény, mely ugyanakkor összeköti a dunai népek történetét az 1848-s szabadságharctól 1956-on át egy magyar és egy román-zsidó család történetével, melynek gyermekei házasságukkal pecsételik meg a “homo danubicus” békés jövőjének zálogát.
De kezdhetnők még messzebbről. Mind az Iliász, mint az Odüsszeia voltaképpen “nagycsaládregény”, hiszen az egyetemes ógörögség nemzeti ego-ja a főszereplő mindkét homéroszi műben, azzal a nem csekély különbséggel, hogy az Iliász embereit még az “istenek” mozgatják, míg Odüsszeüsz “modernebb” emberi gondolkodással és mélyebben személyiségébe inkarnálódott ego-val rendelkezvén “túljár az istenek eszén” – gondoljunk a Küklopsz szemének kioltására és menekülésére amint birkák hasába kapaszkodik. A híres-hírhedett” trójai faló” is Odüsszeüsz találmánya – itt egy család, a spártaiak, bosszúlják meg Szép Heléna elrablását. Szabó Magda A Pillanat című rendkívül érdekes, feminista regénye innen eredezteti a római birodalom alpítását Éneász személyében, aki a szerző szerint nem más, mint a trójai király felesége, Kreüza, aki az adott pillanatban eldönti, hogy márpedig ő férfi lesz. Ezáltal válik érthetővé, hogy miért nem képes szerelmet érezni a világszép Didó iránt: Kreüza nem leszbikus. De ettől még nő volt, aki megalapította a római világbirodalmat. Ha akarom ez is “nagycsaládregény” , ha nem, szellemes fantazmagória.
De ugorjunk megint egyet. A magyarság erdetlegendája sem más, mint egy nagy családi vadászat töreténete. Nimród király és felesége, Enéh két fia, Hunor és Magor, elindulnak a “csodaszarvas” nyomában. Ez a kétnemű, androgün lény, mely egyik szarván a maszkulin napot, a másik a feminín holdat viseli és a légben úszik őseinket nyugati irányba csalogatván, egyféle” aranyjánosi-nemzeti-családi archétipikus képpé” állt össze. Különféle műfaji megfogalmazásai egyrészt szemmel láthatók, amint a relief a Gellért szálló belső lépcsőházának falán, vagy mint zene üti fel a fejét Bartók Cantata profana-jában, melyet a költő Juhász Ferenc zeng vissza a “huszadik század legjobb hosszú versében” a “Szavassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujából” című gyász-szimfóniában – így a svájci irodalom tudós Georg Steiner, a Bábel után szerzője, aki David Wevill angol fordításán keresztül is meghallotta Bartók zenéjét Juhász versének belső lüktetésében. Íme egy újabb adalék a Nietzsche-i Phoenix-madár jelenség valós létezéséről és működéséről: a legendából keletkezik Arany János verse, emebből reliefek; közben erdélyi román népballadák keletkeztek ugyanerről, s ezek adták az alapot Erdélyi József feldolgozásához, Bartók Cantata Profana-jához, Juhász Ferenc verséhez. A “csodaszarvas” motívum úgy látszik nem kívánkozik regénybe: elsősorban a magyar költőket ihlette meg, de ez a sor viszont igen hosszú és tiszteletre méltó, benne van József Attila, Nagy László, de még Határ Győző is.
***
Újabb ugrással a modern média világára szeretnék egy pillantást vetni. Ez ugyanis a legnagyobb veszély a regény jövőjére nézve. Kíséreljük meg elképzelni milyen hatással lett volna a középkor olasz embereire, ha Dante Isteni színjáték-át a derék milánói és római cívisek ötven-hatvan egymásra következő színpadiasított jelenetben láthatták volna a képernyőn a költő rímeinek aláfestésével? Ám fogadjuk el, hogy ez túlzás. Ugyanakkor Balzac Emberi színjáték-át semmivel sem volna nehezebb televiziós adások céljából filmre vinni, mint Rózsa Sándor történeteit, ahogyan ezt a magyar televizió meg is tette a hatvanas évek vége felé.
A híres-hírhedett amerikai Dallas televiziós filmsorozat, melyet Magyarországon is sokan néztek és néznek még ma is, ha jobb írók és dramaturgok kezére kerül, beillenék XX. századi klasszikusnak, mely elterjedt világszerte. Felmerül a kérdés: anti-regény-e az epizódokra bontott családi eseménysorozat? A hazai Szabó család szolgáltatná a példát, ha nem volna olyan “családi kisregényünk” mint Fejes Endre Rozsdatemető című könyve.” A baj a regénnyel az, hogy túl hosszú” – mondogatja a fáradt, alulfizetett dolgozó, aki ezért inkább olcsó, amerikai krimit néz kedvenc itala mellett. Van olyan pesszimista vélemény is, mely szerint a regény – szóljon az a klasszikus családról, a nemzetről, vagy az emberi “nagycsaládról” – halálra ítélt műfaj.
Ennek értelmében nézzük meg, hogy melyek azok a témák, melyekről szinte lehetetlen elképzelni, hogy jó regény forrásai lehetnének? Jelen elmefuttatásom másfél hónappal a New York-i World Trade Center tornyainak felrobbantása után kelteződik, mikoris még mindig ötezer halott fekszik felismerhetetlenné égve a romok alatt, melyeknek eleddig csak egynegyedét sikerült eltakarítani. Mindenki a támadók “gyávaságáról” és “bűnösségéről” beszél, s ha valaki azt meri mondani, hogy márpedig az öngyilkossághoz bátorság és ideológiai-vallásos elszántság kell, a jelenlegi amerikai közhangulat nyomása alatt “árulónak” minősül, állásából is kirekeszthetik. El tudom azonban képzelni, hogy tíz-húsz-harminc év múlva egy tehetséges arab-amerikai írót megihlet a téma, és megírja Muhammad Atta élete történetét. (Így hívták az első toronyba repített gép pilótáját.) A “regény” címszavait így tudnám elképzelni:
1. Atta mint kisfiú, szegénységük, elnyomottságuk, az iszlám hittanórái. (96 oldal)
2. A mártíromság mint ífjúkori ideál. Atta első szerelme, Zulayka, aki szerint” csak a halálban lehetünk egyek.” (50 oldal)
3. Atta amerikai évei. A gépkocsi vezetés, a pilóta engedély megszerzése, tele izgalmas, detektívregény szerű részletekkel. (60 oldal)
4. Atta hitvitái a keresztényekkel. Miért utálja Atta Amerikát? A pornográf filmek, az erőszak istenítése, a pénzimádat, vagyis a materializmusa miatt. (40 oldal)
5. Atta, mint csoportszervező, Uszáma Bin Láden tanítványa. (60 oldal)
6. A támadás előkészítése. Utolsó aggályaik. Hátha nem kerülnek a Hetedik Menyországba és Zulayka sem lesz ott a” hurik” mellett? (50 oldal)
7. “Gyerünk fiuk!” A halálrepülés és a robbanás. Atta szembesülése Allahhal, aki kitagadja a muzulmán paradicsomból, mert félreértelmezte a Koránt, mely az öngyilkosságot ugyanúgy tiltja, mint az ártatlanok megölését. Atta, mint” tragikus hős” , aki elbukott. Záró esszé a “tragikum” és a “mártírium” mibenlétéről és gyakori összetéveszthetőségéről. Meditációs záró költemény a “jó” és a “gonosz” örök harcáról. (96 oldal)
A regény óirási siker – milliós példányszámokban veszik, több tucat nyelvre le is fordítják. A szerző előző tizenkét regényére alig emlékszik valaki. A svéd akadémia 2059-es ülésén a szerzőnek ítéli az irodalmi Nobel díjat. Indokolásukban megemlítik, hogy elveti a vallásos előítéleteket, és a “jó” és “gonosz” szembeállásának örök témáját új színekben tűnteti fel.
Bárki tovább írhatja, vagy elvetheti, mint abszurd ötletet.
***
Aki azt állítja, hogy tisztán látja a jövőt, vagy képzelődik, vagy hazudik. Csak tendenciák és lehetőségek vannak, abszolut bizonyossággal semmit sem lehet megjövendölni. A magyar regényirodalom egyáltalán nem számíthatott egy Madame Bovary szerű családregényre szlovák-magyar aláfestéssel, amikor Závada Pál Jadviga párnája című regénye megjelent, s több sikeres kiadás után népszerű filmdrámává alakítva a szélesvászonra is rákerült. Ez az irodalom más műfajain belül is hasonló módon történik.
Virág Benedek, Berzsenyi Dániel, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és társaik időmértékes, klasszicista sapphói, alkaioszi, aszklepiadészi formái, hexameterei és disztichonjai után megszólal Csokonai Vitéz Mihály egy garabonciás diák és egy tüdőbeteg szerelmes egészen más hangvételével. De utána ismét előtör a hexameter Vörösmarty hatalmas eposzaiban, hogy azokat Petőfi “rongyos vitézei” követhessék, mintegy sutba dobva a formai műgondot. Az elbeszélő epikát Arany János alexandrinusai és egyéb, belső rímes-ritmusos költeményei uralják mindaddig, míg a XIX. század végén és a XX. elején meg nem szólal Ady Endre teljesen más hangon, szinte egy újabb nyelvújítás hangerejével. Hatása alól nehéz volt megszabadulni, de a fiatal Eredélyi József úgy hangzott a dörgedelmes Ady után, mintha Petőfi szólalna meg újra, magános pásztorfurulyaként egy száztagú zenekari szimfónia után. Sinka István olyannak tűnik emellett, mint a pásztortűz mellett síró tárogató. A Révay-féle irodalomtörténet besorolja Erdélyit Sinkával együtt a” jobbra tolódott népiek” közé. A baj csak az, hogy mind József Attila, mind Illyés Gyula mindenütt otthon van, Párizsban csakúgy mint Babits mellett a Nyugat-nál. Szonettet is ír mindkettő, disztichont is. Ekkor következik be a még meglepőbb esemény: Weöres Sándor lesz az ország első költője. Hová tegyük őt? A gyermekvers irodalom panteonjába? A mítoszteremtők közé? Szabó Lőrinc mellé, a nagyműveltségű urbánus táborba? A “Magyar etűdök” és a “Rongyszőnyeg” szerzőjét? De hiszen ezek “népibbek” mint valaha is bárki magyar nyelven.
Hová tartozik Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János a magyar költészet fejlődésének felvázolásakor? Ki tudta volna megjövendölni, hogy egy magyar asszony lesz a XX. század egyik legfontosabb költőnője, aki zárt formákban műveli a” gondolati lírát” Emily Bronte-re emlékeztetve a nyugati olvasót? Ki tudta volna megjövendölni, hogy egy katolikus költő fogja a legszívbemarkolóbban megírni a második világháború koncentrációs táborainak borzalmát – verses dráma formájában?
Ki merte volna megjósolni, hogy a haláltáborok túléléséről hűvös tárgyilagossággal, az “estrangement” , avagy “távoltartás” szordinójával lehet majd olyan klasszikus regényt írni, mint tette azt Kertész Imre a Sorstalanság című remekművében?
Határ Győző (1914-) és Faludy György (1910 -) “egyívású” költők születésük kronológiája szerint. Egyéb rokonvonás a hosszú külföldi emigráció utáni végleges (Faludy) és részleges (Határ) hazatérés, a Kossuth díj, mint megérdemelt elismerés. Többszáz oldalas tanulmányt igényelne mégis e két kortárs stílusának és mondandóinak elemzése, mert két mondat vagy két sor elég, és azonnal kitűnik, melyiket írta Faludy és melyiket Határ.
***
Jókai Anna mindazt, amit itt felsoroltam jobban és részletesebben tudja valahány lehetséges méltatójánál. Egyszerre tudatosan fegyelmezett és ösztönösen ihletett író, aki mint már említettem, voltaképpen költő. Egy hatalmas világtudat-vedlés szemtanuja és tettleges résztvevője. A magyar irodalom három nagy oszlopát Kodolányi Jánosban, Hamvas Bélában és a Várkonyi Nándorban jelöli meg, s ezzel új kategóriát teremt a magyar irodalomtörténeti gondolkodás sok vitával, félreértéssel, és viaskodásokkal teli területén. Jókai Anna egyedi jelenség – de egyedisége egy nemzet felnövésének és nyugativá válásának törvényszerűen bekövetkező állomása. Bevallom, hogy kitől tanultam ezt:
1971-ben vagyunk, a PEN írországi kongresszusán, a Dublin melletti Dun Loaghaire-ben. Itt ismerkedtem meg Nemes Nagy Ágnessel. Ő is unta a közületi szövegeket, engem meg főleg ő és otthon betöltött szerepe érdekelt, mivel egykori színész és szavalóművész, regényíró anyám Ignácz Rózsa (1909-1979), akinél szigorúbb verskritikust nem ismertem beleértve Szabó Lőrincet, minden Nemes Nagy Ágnes kötetet megvett és elküldött nekem, mondván, hogy ő a hazai líra első női személye. Így aztán megszöktünk a szállóból, ahol a PEN gyűlése zajlott, és vagy négy óra hosszat barangoltunk az ír tengerparton, majd egy nagy szürke sziklán telepedtünk le a beszélgetés legfontosabb részére. “Maga mivel magyarázza” , kérdeztem, “hogy annyi tehetséges női író és költő keletkezett Magyarországon?” Röviden, precízen és azonnali nyomtatásba vihető eleganciával válaszolt: “Nézze, ez egy civilizációs fok. Végre elértük. Mi, a szerencsétlen kis Magyarország. Volt Gulácsy Irén, Ignácz Rózsa, de a lírában gyengébben álltunk, hiszen Kaffka Margit és Hajnal Anna között nem olyan túl nagy a távolság, csak az évek száma. Nem tudom érthető-e így, de gondolja csak végig. Ez egy civilizációs fok.”
Harminc év telt el ezóta a beszélgetés óta. Jókai Anna igazi nagy íróvá fejlődése ezalatt a harminc esztendő alatt zajlott le. Ha egy író-költő-filozófus, legyen az nő vagy férfi, túllát önnön műfaján és az “egyetemes emberi” mondandót úgy képes megcélozni, hogy saját társadalmának és környezetének változásaira reagálva mondja el Balzac-i szinten azt, ami egy-egy életet végigkísérhet és külső vonatkozásaiban befolyásolhat, akkor az illető – vagyis a jelen esetben Jókai Anna – a “tudat-vedlés kalauzává” vált. Márpedig “tudat-vedlés-kalauzzá” érni több, mint “csak” írónak vagy “csak” költőnek lenni.
Fontos, hogy itt megjegyezzem: vannak személyek, akik fontos “tudat-vedlés-kalauzoknak” tekintik magukat egy-egy félreértett filozófia álarca mögül leselkedve ki a világra, de ha valaki Madách nagy mondását, miszerint “mindaz ki hat, megérté századát, de nem szülé az új fogalmakat…” úgy értelmezi, hogy most azt kell kicsit másképp szajkózni, ami éppen “a levegőben van”, az nem eredeti gondolkodó, s mint ilyen nem igényelheti magának a “tudat-vedlés-kalauzi” rangot. Aki manapság kezdi mondogatni, hogy a nők egyenjogúak a férfiakkal, az késett százötven esztendőt. Aki ma kezdi prédikálni a homoszexuálisok
egyenlő jogairól szóló nézeteit, az is késett egy jó fél évszázadot, vagy többet. Aki ma rikkantja el magát, hogy a bukott szocializmus és a bűnös rablókapitalizmus között “harmadik útra” van szükség, szintén elkésett, jóllehet sem a női egyenjogúság, sem a homoszexualitás, sem a “harmadik út” dolga nincs még mindig rendben. A témák tehát “aktuálisak” maradtak, csak épp az, aki kikiáltja ezen igazságokat, nem “tudat-vedlés-kalauz” , hanem vásári kikiáltó, legjobb esetben epigon.
Tekintve, hogy eleddig ismeretlen szakkifejezéssel merészelek kopogtatni az irodalomtörténészek fellegvárának kapuján, engedtessék meg, hogy néhány szót szóljak itt erről az új foglalkozási ágról, a “tudat-vedlés-kalauzságról” . A fogalmat nem én találtam ki, hanem Kodolányi János, habár a szótári címkét én bátorkodtam hozzáragasztani.
Az emberiség történetét és hogy az egyes korszakoknak mi az uralkodó világnézete, a naprendszeren belüli mozgásviszonyok is befolyásolják. Azt, hogy a “Halak korszakban”, illetve annak a vége felé járunk, jóval többen szajkózgatják, mint értik is. Azt, hogy ezután a “Vízöntő korszak” fog bekövetkezni, megérezte egy-egy költőnk, például Tamkó Sirató Károly, aki “A vízöntőkor hajnalán” című verskötetében címként is használta e fogalmat. Az első lökést Kodolányi” Vízöntő” című regénye adta meg, mely még az államosítások előtt jelent meg, röviddel a második világháború után.
Dióhéjban a következőről van szó: a föld észak-déli tengelye 25,920 év alatt hatalmas kört ír le a konstellációk körött. Ezt “Plátói év” vagy “Nagy év” néven ismeri az ókori filozófia. Mindez azért történik, mert a tavaszi napéjegyenlőséget jelző március 21-én a nap mindig egy-egy fokkal odébb látszik felkelni, a “napéjegyenlőségek eltolódása” néven ismert csillagászati tény következtében. Kétezer évvel ezelőtt a nap a Kos első fokában állott március 21-én, míg 2001 októberében a Halak vége felé tart. A következő csillagkép, a Vízöntő első csillaga átfedi a Halak utolsó csillagát, minek eredményeként előáll egy háromszáz éves időszak, amikor a Nap egyszerre kel fel Halak és a Vizöntő jegyében. Ez a korszak egyesek szerint már 1875-ben érezhető volt, mások szerint csak 1960 táján kezdte el éreztetni igazi hatását. A Halak utolsó csillagát körülbelül 270 év múlva hagyjuk el, vagyis a Vízöntő kor – legalábbis csillagászatilag – akkortól volna számítható. Figyelembe kell azonban venni a “hajó és a hullámverés” néven ismert fogalmat is. A hajó már elhaladt, de a hullámok, melyeket felvert, csak jó néhány perccel később érik el a partot. A Halak korszak sem akkor kezdődött, amikor a Nap elhagyván a Kos csillagképét belépett a Halak csillagképébe, hanem jóval később. Egyes gondolkodók szerint a Halak korszak, mint tudati-kulturális jelenség csak 1413-ban jött létre, és ehhez kell még hozzáadnunk a minden egyes világhónapra érvényes 2,160 esztendőt! Ha valóban ekkora az időtartam, mely a” hajó” elhaladása és a “partra vert hullám” megérkezése között eltelik, sokáig kell még várnunk, amíg a Vízöntő kor teljes egészében beáll. Azt kell hinnem, hogy a megfigyelhető, objektív csillagászati ténynek talán nagyobb a szerepe, mint gondoltuk volna. Kodolányi János legalább is így látta, mikor egyszer balatonakarattyai házában, 1953 nyarán több órás beszélgetés során, egy faággal a földre rajzolva elmagyarázta nekem a “tudatvedlés” kérdését. Jóllehet negyvennyolc év telt el ezóta a “beavatási szeminárium” óta, és én mindössze tizenhét éves voltam, ma is úgy emlékszem Kodolányi minden szavára, mintha tegnap hallottam volna.
Íme a lényeg: a 2,160 éves világhónapok egy-egy erre az időre kiszabott tudatfejlődési lehetőséggel ruházzák fel az adott kor emberiségét. Krisztus megjelenése a földön nagyobb ütemű tudatfejlődést eredményezett, mint sok megelőző korszak együtt véve. A kereszténység 500-600 évvel a golgotai események után hosszú ideig tartó dekadenciába zuhant olyannyira, hogy Arisztotelész filozófiáját a Mohamedán vallású arab világnak kellett életben tartania mindaddig, amíg Aquinói Szent Tamás át nem menekítette a keresztény kánonba. A középkor nagy vallásos ihletettségű művészi teljesítményeit elomályosította az inkvizició és a boszorkány üldözések kora, majd Newton után a felvilágosodással, az amerikai és a francia forradalommal megjelenik a materializmus. A XIX. század positivizmusa és az 1848-as Kommunista kiáltvány a mélypont, eddig tart a” Kali Yuga” , avagy a sötétség korszaka. Az első lökést 1875-ben kapjuk, amikor az orosz Helene Blavatzky és az amerikai Olcott ezredes megalapítják a Teozófiai Társaságot. Ennek jelentősége ugyanis az, hogy amit eleddig csak” vak hit” útján lehetett magunkévá tenni, most elkezdett személyesen is megtapasztalhatóvá válni. Ugyanakkor a természettudomány odáig fejlődik, hogy Einstein relativitás elmélete és Heisenberg” bizonytalansági elvének” hatása alatt – így Kodolányi – a materialista világnézet “kénytelen lesz végül is meghátrálni a természettudományok fegyverei előtt.” Arra a kérdésemre, hogy közben mi várható, jött a Halak korszak és a Vizöntő korszak egybemosódásának magyarázata: zűrzavar, bizonytalanság, gyilkos erőszak, mint azt az első és második világháború már meg is mutatta. A “Vízöntőt” ekkor már két éve háromszor is elolvastam, az “Én vagyok” és az “Égő csipkebokor” kéziratban utazgatott Akarattya és Boglár között, ahol anyám nyári házában megfordult Kodolányi, Szabó Lőrinc és Sinka István.
Még 1951-52 ben keletkezett Ignácz Rózsa két műve, az Ünnepi férfiú és a Vádlott. Ezeket én gépeltem, majd nekem kellett gyümölcskosár aljára rejtve őket átvonatozni velük Akarattyára. Az előbbi 1989-ben látott napvilágot a Püski kiadó gondozásában, az előszó Kodolányi levele Ignácz Rózsához. A Vádlott csak 1999-ben jelent meg a Tertia kiadónál, ehhez viszont már Jókai Anna írta a bevezetőt, aki ezzel egyszersmind besorolta a szerzőt a Hamvas-Várkonyi-Kodolányi vonalba, melyhez ő maga is tartozik.
A “tudat-vedlés-kalauzság” fogalmához hozzá kell tennem, hogy Magyarországon jelentős múltja volt a Dr. Rudolf Steiner (1862-1925) által létrehozott antropozófiának, melyet Dr. Vámosy Nagy Emilné, Göllner Mária honosított meg Budapesten. Az antropozófia a teozófiából nőtt ki, mint annak nem a távolkelet felé orientálódó ága, s amely a modern természettudományokat is magába foglalja a meditáció központi szerepének kihangsúlyozásával. Itt kell megemlítenem a méltánytalanul elhanyagolt és elfelejtett Török Sándort, több mint száz mű szerzőjét. Ma is legismertebb könyve a felnőttek kedvenc” gyermekmeséje”, a Kököjszi és Bobojsza. Török színpadi művei százas előadásokat értek meg a Nemzeti Színházban, elsősorban a Komédiás, melynek Veron nevű főszereplőjét az akkor még színész Ignácz Rózsa alakította. A darab arról szól, hogy egy csúf lány attól lesz szép, hogy elhiszi, amit a “komédiás” (Rajnai Gábor) hazudik neki, vagyis hogy ő “szép” . Az elécsúfított színésznő minden felvonás végén lehánt egy elcsúfító maszkot, és a darab végére” valóban” meg is szépül. Ebből a Török darabból lett a világsikert arartott amerikai film, a Rainmaker, vagyis az” Esőcsináló” .
A képzelet és a valóság játéka visszatér Török Sándor A hazug katona című regényében, melyben a második világháború harcszintereit megjárt “hazug katona” azzal vígasztalja az életben maradt rokonokat, hogy férjük, fivérük vagy fiúk az “ő karjai között halt meg” és a rokonokra gondolt kihúnyó tudata utolsó pillanatában. A katona kegyes hazugságaitól a gyászolók megkönnyebbednek.
Török Sándor Nagy Emilné, Göllner Mária személyes tanítványaként ismerte meg az antropozófiát.” A modern irodalom túlnyomó része teljesen felesleges” – mondta Török – “az okosság az utcán fekszik, bárki lehajolhat érte és felveheti. Volt egy idő, hogy csak a vala-vala szavakkal tudtak rímelni magyarul, azóta majdnem minden értelmesebb érettségizett személy tudhat írni egy-egy elfogadható verset vagy rövidebb történetet.” Nos, az okosság valóban az utcán fekszik. Olyannyira, hogy tizenöt éves kamaszok megtudhatják az internetről, hogyan kell házibombát készíteni.
“Azok a jelentős írók, költők, festők és zeneszerzők” – így Török Sándor – akik az emberrel úgy láttatják meg maga-magát, ahogy azelőtt az olvasó vagy néző képtelen lett volna magáról gondolkozni. Vagyis azok az alkotók, akik átrendezik a tudatodat.”
Hogy ez magának a színdarab és regényíró Töröknek mennyire sikerült külön téma tárgyát képezné. Én magam, mint volt tanítványa, nem tudok eléggé kritikus lenni Török Sándorral az íróval szemben, de majd minden szava és tanított intelme visszatekint rám Jókai Anna műveiben. A maga módján Török Sándor elsőrangú “tudat-vedlés-kalauz” volt. De sem az első, sem az utolsó.
***
A regényirodalom azért nem halhat ki teljesen, mert az emberiséget érő, időnként ismétlődő és meg-megrázó események, a tragédiák sorozata mellett, mindig új tudattartalmakat is sugalmaznak. Aki ezeket mintegy képes” elővételezni” és nem utólag bólint csak rájuk, az tudat-kalauzoló író.
E tétel kiegészítéseként hozzá kell tennem, hogy filozófus és tudós is lehet tudat-kalauz, mint ahogy nagy képzőművészek és nagy zeneszerzők is magasan kiemelkedve a” szórakoztató iparból” az emberiség tudat-kalauzaivá válnak. Ilyen tudat-kalauz volt Pablo Picasso, a Guernica festője, a háromfejű kék lovakkal és egyéb előtte nem létező láttatás módózataival. Bartók Béla harmóniáinak is tudat-kalauzi értéke van: valami történik a szervezetemben, ha végig hallgatom az “Este a székelyeknélt” vagy a “Román táncokat” . Bach, Mozart és Beethoven hasonló hatással van a hallgatóra. Az igen szép zenéket szerzett Schubert úgy viszonylik a Ludwig van Beethovenhez, mint egy helyi csermelynél áldozó papnövendék Prométeüszhöz, aki épp ellopta a tüzet az istenektől és karlendítésére megszólal maga az óceán. Haydn elszórakoztat és valóban remek útitárs hosszútávú gépkocsivezetéshez, de eltörpül Mozart “Jupiter szimfóniája” mellett, mely akárcsak Bartók, átrendezi az idegrendszeremet és új meghatározást ad létezésem alátámasztására.
Ugyanez érvényes a nagy regényírókra, mint például Dosztojevszkijre. A Karamavoz testvérek Nagy Inkvizitorának első olvasása óta más ember vagyok. A finnek nagy nemzeti eposza, a Kalevala, megváltoztatta az emberi szóhoz való viszonyomat. Väjnämöjnen, a varázsló, nem ököllel harcol, hanem a “földbe énekli” ellenségeit.
A legtöbb modern verset érdeklődve elolvasom, de egy sor sem ragad meg bennem. De amikor megismerkedtem Weöres “Háromrészes ének” -ével, bennem ragadt ez a két sor: “A holt vadlúd, bár tolla se lebben, /röpül a zúgó szárnyu seregben/ s röptében üli fészkét…” Valahányszor felnézek az égre a Michigan tó fölött és megpillantom az északra húzó vadludak V-betűjét, valaki vagy valami elkezdi mondani bennem ezt a pár sort. S így sorolhatnám a csontvelőm részévé vált magyar verssorokat.
Kevés újkori magyar regénnyel vagyok ugyanígy.
A Vádlott és az Ünnepi férfiú meghatározó élmény volt életemben, még 1956 előtt. Nem is hittem, hogy valaha hazai regény ugyanilyen hatással lehet rám. Mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem Jókai Anna műveivel.
Ne féljetek című remekművéről részletes recenziót közöltem a Magyar Napló hasábjain. Ez a remekmű átkalauzolta a tudatvilágomat egy másik dimenzióba. Meggyőződésem, hogy másokkal is ez történik, akár megfogalmazzák érzéseiket, akár nem. Jókai Anna művében a szellemtudományi orientációjú ember ábrázolás eléri a Balzac-i szintet, s mint ilyen egyszerre írja le kora történelmét, mint már a korábbi keletkezésű Napok című regényben, mely a Ne féljetek harminc évvel korábbi előtanulmányának tekinthető. Nyomon követi Oláh Vikor és családja életét 1928-tól 1971-ig, felmérve az ebben a korszkban élő emberek érzés-, és tudatvilágának változásait. Afelé a halál felé, melytől a materialista ember szűkölve fél, de melyről kiderülhet, hogy létezésünk egyik legszebb pillanata lesz. Olyan pillanat, melyet mint régi, kedves ismerőst fogunk majd üdvözölni, hiszen nem először vált meg a fizikai test szenvedésétől.