Makkai Ádám
EGY MIKROKOZMOSZ SZONETTJEI
A MAKROKOZMOSZRÓL
I.
TV programra meredek: a Földet
tömegvonzás hajtja a Nap körül -
"hát ezt is láthattam!" - a szív örül,
de mi a "vonzás"? Többszáz éves csöndet
tört meg e tárgyban Einstein képlete.
A vonzás nem más mint egyfajta ródli,
- így kell egy téridő-lyukon sodródni -
széléről be, a középpont fele.
Amit nem értek: ez mitől marad
meg állandónak, mintha mágnes volna,
örök érvényű, kiapadhatatlan,
s Föld-Merkur-Vénusz Napba nem szakad?
Rejtett erőktől forr az égi katlan,
az ész itt csak dadog, bárhogy papolna.
II.
Az ész itt csak dadog, bárhogy papolna,
de Giordano Brunot a máglya lángja
perzselte át az üszkös túlvilágra,
s a klérus tapsolt, mintha győzött volna.
Galilei tanait visszavonta,
de felvette tanoncnak Torricellit,
ki mesterének rendre mindent elhitt
s kertjében sétált, meditált naponta.
A higanycsőből így lett barométer,
légnyomásmérő, s ebből időjóslás.
A Nap pedig, mint derüs, idős óriás
elnézte fajtánk túlkapásait:
"Nyugodj meg, ember, ne légy olyan stréber,
az idő minden határt átszakít"!
III.
Az idő minden határt átszakít,
kivéve önmagát, ha térben méred -
zilált atomhalmazzá hull a véred
látván egy Feketelyuk álmait.
Ez itt a kérdés: információ,
- emlékezés az Ősi Robbanásra -
megmarad-e, vagy átváltozik másra,
s igaz-e még, hogy itthon állni jó?
Nem mind szerencsés ami „haladás”.
(Az áldozatok száma milliárdnyi,
kiket e Földről új fizika zárt ki
keveredvén az ősmajom-ököllel.)
Sorsunk ezért a tudathasadás,
s ha rosszul lépsz egy ócska lépcső lök fel.
IV.
Ha rosszul lépsz egy ócska lépcső lök fel,
bár agyadban az Androméda Folt
(mely hatvan éve még enigma volt)
egy táncot lejt a "szomszédos körökkel",
melyek iszonyú űr-galaktikák,
milliárd Naprendszer s bolygó hazája.
De ha megbotlasz, begurulsz alája:
lépcsőfokok nem gumikarikák.
Bokaficam, levált térd-porcogó,
parányi tétel, kit sem érdekelhet,
de valamiért nekem élni kellett,
bár bőrőm aszott, száraz porfogó.
Szférák zenéje szóljon bár az Űrben,
mi itt vesződünk sok kis földi zűrben.
V.
Míg itt vesződünk sok kis földi zűrben,
a Kherubok és Szeráfok hada
szupernovákat hány ide-oda
s ha kiégtek, a roppant Trónok közben
naprendszereket izzadnak magukból.
Ezután jön a lassú lehűlés,
levegő, tenger, szárazföldek, és
az erdőben egy árva kis kakuk szól,
ki úgy érzi, hogy idegen a fészek
amelybe véletlenül beletojták.
Ipari gőz-bűz, kombájnok, retorták
irtják az erdőt. Iszonyodom, félek.
Kelet felől turbán, géppuska, burnusz
hozza "a vallást", s lekaszál Szaturnusz.
VI.
Míg "vallást" szít-fűt, lekaszál Szaturnusz,
a "kaszás csillag", nos, ez a neve.
Vakbuzgó szakálakba bújt bele
s a nők fejére fekete sadort húz.
Pedig még süt a Nap, sőt Jupiter
sem haragszik a szabad akaratra;
Szilveszterkor felönthetsz a garatra,
s a szaudi vallásrendőr sem visz el.
"A cél halál, az élet küzdelem?
S az élet célja e küzdés maga?"
Madách így írta - kijelentő módon.
De miért kell azért is küzdenem,
hogy testemnek jobb legyen a szaga
ha űrruhámba izzadtam a Holdon?
VII.
Ha űrruhámba izzadtam a Holdon,
"honfoglaló asztronauta" vagyok;
hasznom kevés, költségeim nagyok,
s egy buznya holdam sincs a drága Földön.
Az űrszabadság olyan, mint a börtön:
kísértenek jó ízek és szagok,
a verőfényben is csak vacogok,
s levegőmet egy hátizsákban hordom.
Ez itt az előtábor ha a Marsra
kívánnánk menni, boldogtalanok.
Kivándorlásunk boldogtalan ok:
a Föld fertőző szemétláda lett.
Megbocsájthatatlan e szörnyű tett!
felkötni őket mind egy lámpavasra!
VIII.
Felkötni őket mind egy lámpavasra,
akik kiszívnák Terra drága vérét,
s ilymód siettetnék a dráma végét:
felkötni mind! Jól látható magasra!
Küzdelmeinknek itt van jó helye,
ha "küzdelem" és "jó hely" összeférnek.
Fagyott földben is élnek egyes férgek,
megszűnhet erről bárki kételye:
hatezer méter magas örök hóban
jégkukac telep virul láthatóan
Alaszka legmagasabb csúcsain!
Miért kell más bolygók holdjára menni?
Hisz' itt is lehet jégkukacot enni
ha éhen s szomjan sarkal-zúz a kín.
IX.
Ha éhen s szomjan sarkal-zúz a kín
mint milliókat -ez forog ma téten -
úgyis, mint "ember-példány", alig léptem
egy centit is a dzsungel útjain
előre, azaz vissza, fel az égbe,
ahonnét jöttünk. Nem orángután
volt ősünk, bár ezt majmoljuk bután:
az Arkangyal űzött a messzeségbe.
Az Édenkert sem Afrikában volt,
s bár teste oszlik, megmarad a holt:
kitágul innét s felröppen a Holdra.
De van aki a Föld körül kering
mint moshatatlan, örök-szennyes ing,
s kisértetjárását nyakunkba hordja.
X.
Kísértetjárást varr fázós nyakunkba
ki nem tudja: márpedig ő halott.
Csak enne, inna, ezer vágya ott
leküzdendő - a legnehezebb munka.
Hátrafelé éli le életét:
kitáncol tudatából volt szerelme.
(Tótágast áll a szkepszis-dúlta elme
ha íly képet tár jövendőd eléd!)
Pedig ez tán a purgatórium,
másképp a vallás őrjítő badarság.
" Hiszem, mert érthetetlen!" - ezt hadarják,
flaskád üres, nincs nyugtatód, s nincs rum.
De hogyha ébren halsz, tudattal, okkal,
eggyé válhatsz a halhatatlanokkal.
XI.
Eggyé válhatsz a halhatatlanokkal?
Jó volna tudni, nem csak hinni ezt,
de kétely mardos, rád ül, nem ereszt,
s ha láthatnád? - Tán vergődnél, mint sok hal
a "Nagy Halász napesti asztalán",
(mint ezt megírta jó Pilinszky János).
Mondjuk, hogy angyal lettél. Kész a páros:
Teremtőd és Te. Ám rangod határos,
hisz' nem lettél sem Arkangyal sem Arché,
- ahhoz élj át vagy három újabb Kozmoszt -
s az "előléptetés" egy titkos arcé,
ki Logosz-rejtvényeket hozva oszt most:
"A 'kettő' négyzetgyöke maga Isten,
s a 'három'-é minden mi megvan itt lenn."
XII.
Minden teremtés irracionális.
Isten? Ő túl van minden ráción -
nem éred el tévén, sem rádión,
s minden makogó imád kihoz máris
a sodrodból. Morogsz, "babona mindez",
párezer éves gyáva megszokás.
De megbotlasz, elesel, s zokogás
úrhodik rajtad el, s ez visszarendez
az értelmed-tagadta régi hitbe:
"Tán azért küldtél, Úristen, e létbe,
hogy ne értsem hogyan suvadtam itt be
s csak tegyem amit kell, 'művelve kertem' -
s ha tán így lenne: veszítve is nyertem,
bátran lépek a rám váró sötétbe."
XIII.
Lépjek bátran a rám váró sötétbe?
Lefejeznek: sokszor ezt álmodom,
de azt is, hogy akasztanak. Tudom,
hogy ez "csak álom", de napom felébe
belévirít a fertelmes iszony -
testem a Kozmosz labirintus-képe:
nem értik végkpépp? Hogy a bús fenébe
mernek széttépni? Ez a vállizom
maga a Tejút, kis Galaktika,
atomjai a Szíriusz s a Göncöl,
mikben Szaturnusz gyűrű-tánca tombol,
s hogy mindezért mégsem haragszik a
Legfőbb Teremtő? Vagy hogy tán közömbös?
A hóhér ásít. Undorodva köpdös.
XIV.
A hóhér ásít. Undorodva köpdös,
ez a munkája: kiközösített.
Nagyon is tudja: ez nem hősi tett
mit elkövet naponta - sose' röpdös
a boldogságtól, ha nyakszirtet roppant
vagy elereszti már a guillotine-t,
segéd hóhérjának únottan int
s ha koponyád a fűrészporba koppant
fáradtan mondja, "na, jöhet a másik."
Gyilkosságunkból nyílván nincs kiút.
Ha nem az állam teszi, csak kijut
pár százezernek, míg az Állam ásít.
Mégsem "hibás" e vérözön tengerér'
Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér.
XV.
"Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér
csak titkon érző lelke ohajtva sejt!
Léted világít, mint az égő
Nap de szemünk bele nem tekinthet."
Így írta egykor Berzsenyi Dániel
ki urrá nyelvünk Logoszán bármi jel
szerint a legmagasbra jutva
Kölcseyt is kutyaólba tudta
túlélő lelke s szelleme virtusán
taszítani s feledni. Nem vítt tusán,
sem öklelésen; Nikla-i kert ölén
borozgatott a pappal az ős-bölény.
Tudta: A Kozmosz irracionális -
ha millió egyenletet kreálsz is.